Vöröslő káosz

"Játékos és csodálatosan sötét... egy kínai Kundera." hirdeti a borítón Philip Mardsen szövege, vagyis hogy ez egy kúl kínai modern regény lesz, olyan kúl, mint egy Kundera. Nem tudom, ki hogy van vele, de az ilyen filipmardzen-féle tökfejűségtől nyílik ki igazán a bicska a zsebemben. Nem a párhuzamok vonogatása szokott irritálni, hanem az azonosítás, főleg hogy szerintem Philip vagy nem olvasta Ma Jian A tollnok c. regényét, vagy gőze sincs Kunderáról. Mondjuk nemi szervek ebben a könyvben is voltak. A másik, amit nem találtam a könyvben, pedig a hátlap szerint dugig van vele, az a humor. Mély és fekete, ezt írják róla, lehet hogy olyan mély, hogy én oda nem értem le.

Ámde a dühöngő felütést kövesse vélemény: Ma Jian könyve jó, és remélem, hogy hamarosan lefordítják a többi könyvét is. A tollnok c. regénye nagyon érdekes témát dolgoz fel, alapvetően pellengérre állítja a kommunista Kína "nagy nyitás" politikája után előállt felemás állapotokat, és ezek hozományát, a referenciáját vesztett élet öncsalásait, hazugságait, kétségbeesett próbálkozásait, főként az értelmiségi szemszögéből. A kerettörténet és az egyes történetek közé beékelődő szövegek szereplői a "hivatásos író", vagyis a címbéli tollnok, akinek egy modern köntösbe bújtatott Lei Feng-regényt kellene kiizzadnia magából, miközben fejében egész más történetek nyüzsögnek a kínai hétköznapok embereiről, a másik hős pedig a hivatásos véradó, aki őt hallgatja. (Lei Feng különben egy kulturális ikon volt Kínában, 22 évesen halt meg, leginkább fennmaradt naplóiról vált híressé, melyben ifjonti hévvel áll ki a maoista elvek mellett.) Nos, a hivatásos író gyötrődik, gyöngyöző homlokkal meséli műhelygondjait a hivatásos véradónak, aki tekintélyes vagyonát véradásból gyűjtötte. A hivatásos véradó képviselné a józan és pragmatikus átlagembert, aki próbálná a művészt elvonni gondjaiból, de aki valójában izgatottan várja a soron következő történetet.

Ami még véletlenül sem a proletár ifjúról szól, hanem öngyilkos színésznőkről, akik széttépetik magukat egy tigrissel, aztán ott van a magán halotthamvasztó, aki anyakomplexusát orvosolja sajátos módon és gyönyörködik az elmúlásban, vagy a kedvencem, a háromlábú kutya, aki igazi liberális reakciósként megreformálná az emberek világát, de végül mégis kitömve végzi. Ma Jian regényében át meg átjárnak egymáshoz a szereplők, felbukkannak egymás történeteiben, szóval egy nagy vörös abszurd zűrzavar az egész, nem lehet tudni, meddig érhet a dekoltázs és hogy ha hasba rúgjuk a szeretőnket, van-e elvetélnivaló gyerek a méhében vagy hazudik, vajon igaziak-e a nagy mellek és főleg, hogy minden olyan dekadens-e Nyugaton. Vörös-e vagy inkább rózsaszín? "Szellemi vákuumban nőttünk fel ... elvágva az egész világtól. Az elveszett generáció.  Amikor az ország kezdett kinyílni, mi voltunk az elsők, akik elbuktunk. Most a külföldi kultúra az egyetlen vallás, nincsenek eszközeink, hogy megértsük vagy értékén kezeljük. Fél évszázad ment el, s hirtelen itt találjuk magunkat a modern élet rengetegében, térkép és iránytű nélkül. Hogyan is volna képes egy diktatúra által lebénított társadalom megtalálni a maga útját egy modern világban? Nem tudjuk átgondolni a dolgainkat, nincsenek viszonyítási pontjaink, eltévedtünk és talajt vesztettünk. Önteltséget színlelünk, csak hogy elrejtsük megroggyant önértékelésünket." - busong az író és aki elolvassa ezt a regényt át is foga érezni ezt a szakadék peremén láblóbázós érzést. 

Kíváncsi lennék, a mai Kína mennyire ért egyet a fenti sorokkal, Ma Jian művei ugyanis a mai napig be vannak tiltva.